KISMALAC ÉLET A VADONBAN – A kismalac meg a farkasok kritika
A győri Vaskakas Bábszínház A kismalac meg a farkasok című előadása egy hibátlan klasszicista dráma. Nemcsak gyönyörködtet, de tanít, amiként minden nagy klasszikus.
A mértéktartó visszafogottság lábosában kapott üveges aranyfényt akció és dikció elegye – Markó Róbert jambikus elbeszélő költészetét a bábszínművészek nagy erejű, drámai alakításai teljesítették ki. A darab tragikumának hordozója itt nemcsak a nyelv, hanem a cselekményre reflektáló, komolyan vett viszony báb és játékos között. Ildikóval, a kismalaccal Gergely Rozália alakít nagyot, Sándorral, a varjúval Bora Levente, Evelinnel, a csini, de cseppet lassú gondolkodású medvelánnyal Markó-Valentyik Anna. Imre, a farkas, egyelőre a rengetegben lehet – a rendező Markó Róbert alighanem odarendezte. A színészek nemcsak bábmozgással, hanggal, de olyan arc- és testjátékkal visznek minket a történetbe, ami által a bábok és a bábokat mozgató figurák is egyedi személyiségeket alkotnak, akikre rá lehet csodálkozni. A cselekmény fordulópontjain a szereplők énekelnek, Cseri Hanna tempós dalai jól szólnak a hármas kórusban.
A darab története a klasszicista hármas egység szerint 24 óra leforgásán belül, egy helyszínen, egy konfliktusban mutatkozik meg. Egy tisztáson vagyunk, az események egy napon esnek meg, és a cselekmény szép lineáris. Aranyos, hogy a rendező ellenáll annak, hogy a darabot 5 felvonásra tagoltan adják elő, pedig kézzel fogható, és jól látható az előkészítés három fázisa. Az expozíció, a bonyodalom és a cselekmény kibontakozása után különösen rafinált, késleltetett dramaturgiával erősíti fel a drámai összecsapást. Ezt követi az ötödik felvonás a megoldással, ami a világ kismalaci rendjének visszaállítását tárja elénk. A műben, ahogy Molière bármelyik vígjátékában, nemcsak a dramaturgia ismerhető fel, hanem fellelhető a vásári komédia, a commedia dell’ arte és a barokk nehézkességére, drámai súlyára feleselő életigenlő, játékos rokokó jókedv.
A látvány (tervező: Bartal Kiss Rita) bájos összhangban van az előadás világával. A pöttyözött szélű piros-zölddel leterített terepasztalon, ahol a bábok élnek, a színpadon középen hátul áll egy fa, amelynek a szára létra, a lombkoronája pedig egy hálós álomfogó. Ildikó telkén két kismalac-méretű székecske, egy asztalka és a színpad közepét betöltő igazi – nagyléptékű – fazekak, lábosok, bögrék, serpenyők, amelyek talán Ildikó étvágyát is hivatottak jelezni, illetve azt a játékos átmenetet, hogy azokkal a színészek is játszanak. Minthogy a játszók nem egy sötét háttér előtt mozognak, hanem ők is legális szereplők a játék kiterjesztett terében, a terepasztal pöttyözött szélű piros-zöldjének változata még megképez egy jelképes háromfalú színpadot. Ebben a térben játsszák például az edényhajigáló akrobatikus betétet, ami ugyancsak rámutat a szcéna hagyományos tagolására.
A klasszicista formát rengeteg minden erősíti – így például az is, amikor Ildikó, a kismalac emberpróbáló dilemma elé kerül a nád, a fa és a tégla anyaghasználati hármas próbatétele által. Vagy amiként a jellemkomikum finoman engedi sejtetni az értékhiányt – Ildikó eleinte olyan gyanútlan, mint valami Orgon, és csak akkor eszmél, hogy építkeznie kell, amikor esni kezd: “A nagy egeknek csatornája megnyílott, s mint sejthető, / az Ildikónak a portékáit verni kezdte a csúf eső. / Hullott a víz rá a malacra, s ez kisebbik baj talán, / nagyobb, hogy a kövér vízcseppek kopogtak Ildi asztalán.”
A klasszicista forma szerinti mértéktartás, miszerint illetlenség lenne mindent megmutatni, tökéletesen érvényesül a játékban, hiszen a szereplők időnként kiszaladnak a hátsó fal mögé, az erdőbe – ami meglehet, a tudatalatti, hiszen a farkas, bár később, de onnan érkezik. Ez a késleltetés egyébként egyre növekvő izgalmat és várakozást okoz a nézőtéren. Mikor jön már a farkas – hallatszik több helyről is. És persze van egy pillanatnyi zavar, amikor Evelin beles hátulról, aztán szempillantás alatt kiderül, hogy ő egy uzsonna-hívásra érkező medvelány. A hősökben egyébként nyilván magunkra ismerhetünk: bohók, figyelmetlenek, üvöltenek, kinevetik, leszólják egymást, magabiztosak az igencsak korlátos tudásukban, mérsékelt képességeikben, kelekótyák, kevélyek és kisszerűek – tényleg egy Molière-vígjátékban nézzük magunkat. A dráma alapja egyébként a drámaíró házépítésben, renoválásban szerzett élettapasztalata – ami nem jelent feltétlenül a kivitelezésben szerzett gyakorlatot, sokkal inkább a megfigyelés által szerzett élményeket.
A játék első kétharmadában egyre többet látunk a varjú és a kismalac kettősének helyenként baráti, máskor kissé feszült viszonyából, ami egy izgalmasan bontakozó nonkonform kapcsolatot sejtet. Imre, a farkas hatalmas antréval érkezik, valami titokzatos latin dallal – hogy ekkor ketten alakítják, az dramaturgiailag nagyon pontos megoldás. Ezután következik a cselszövésmotívum, ami viszonylag gyenge, lévén Imre ehetnékje meglehetősen hétköznapi – pláne, hogy Ildikó is egyre inkább tűnik főzős influenszernek, semmint egy életéért rettegő kismalacnak. Szegény macsó farkas meg, aki képtelen a nők nevét megjegyezni, egyszercsak ott hasal leforrázva. Rendes színházi csönd van erre a pillanatra. A tragédiát mindenki érti.
Így volt vagy sem? Mi így meséljük – mondják a szereplők időnként, és valóban, teljesen meglepő fordulattal fejeződik be a nem is így ismert mese. Na, jó, annyit elárulok, Ildikó Sándor szerelmese.
Forrás: https://revizoronline.com/hu/cikk/8376/marko-robert-a-kismalac-meg-a-farkasok-vaskakas-babszinhaz-gyor
Szerző: Proics Lilla
2020. március 8.