„Milyen kódok jelentik a szépséget, milyen
számjegyek foglalják magukban, alakítják át, dekódolják úgy,
hogy a folyamat során nem ejtik fogságba vagy fojtják meg
ennek lényegét? A szépség, ez a csoda, ez a kincs nem a
technika miatt, hanem annak ellenére halad át csorbítatlanul az
új gépeken.”
(Salman Rushdie, Fúriadüh, első rész, 2001)

„… a legrégibb műalkotások kezdetben mágikus, utóbb valamely vallási rituálé szolgálatában álltak.”
(Walter Benjamin, A műalkotás a reprodukálhatóság korában, 1936)

Miről álmodnak a bábok? Ugyanúgy álmodnak bárányokról, mint ahogy egy kiborg álmodhat kiborg bárányokról? Vajon a báb csak egy kezdeti szakasza a fejlődés történetének, amelyben a báb egy autonóm robot létrejöttének előképe? A „robot” kifejezés Karel Čapek képzeletének szüleménye a R.U.R. (Prága, 1920) című művéból? És ez „rabszolgát” jelent? Vagy ez a kabbalista „gólem” lény, amely Prága utcáin kísért (Gustav Meyrink, 1915)? Vagy a még félelmetesebb Frankenstein, egy darabonként összevarrott test mozaikjában (Mary Shelley, 1818)? Mechanika találkozik hússal. Számítások találkoznak érzésekkel. A mesterséges szabad arra, hogy lemásolja a természetet vagy akár új természetet alkosson. A mesterséges intelligencia felveti az értelem és a szabad akarat kérdését, vagy akár az ember képére megalkotott robot szubjektivitását, vagy az istenekét, akiket az ember vágyik megépíteni, új bálványok vagy a gesztusok, szavak és gondolatok jövőbeli hibridjei… Vajon a robot egy értelemmel rendelkező mechanikus báb? Egy napon több lesz, mint az ember? Van egy androidnak arca? „Éjszakánként elektromos bárányokról álmodik (Philip K. Dick, 1966)? Van-e lelkiismerete a mesterséges intelligenciának? Tudnak gondolkodni az algoritmusok? A virtuális nem annyira virtuális, mint amennyire már valóságos. Új ajtók és új ablakok, amelyek megsokszorozzák a látás, a megértés, vagy egyszerűen csak az érzés lehetőségeit, valamint az érzékek és a kreativitás fejlesztését. Prométheusz soha nincs messze, és nem Pinokkió álma, hogy igazi gyerek legyen? A báb soha nem volt ennyire tárgya az ember lényegi kérdéseinek. Nem vagyunk-e mindannyian bábok abban az értelemben, hogy mi magunk is bábok és bábosok vagyunk? El tudjuk képzelni, hogy egy bábból önálló bábszínész lesz? A báb egy szó, egy
gesztus, egy anyag, egy rezonancia, egy álom az anyagról, amelyhez lélek kell. Minden tárgy egy báb. Spinoza egy rejtélyes völgyről álmodik (Mori, 1970).
Álmodhatnak a gépek? Álmodhatnak a bábok? Mi az álom? Lehet-e lelket teremteni az
anyagból? A demiurgosz mítosza találkozik a bábos mítosszal. A Természet alkotója találkozik
a színház alkotójával. Az alkotás mindig a dramaturgia létrehozásáról szól. Mi történik, ha
belépsz egy bábmúzeumba? A tárgyak már csak élettelen tárgyak, különösek és anyagiságukban
már anyagtalanok? A bábok ránk néznek és hozzánk beszélnek. A báb sokkal több, mint egy
egyszerű vagy bonyolult mechanizmus. Bastien és Bastienne (a 12 éves Wolfgang Mozart báboperája) szerelemről és bárányokról álmodik. Sokféleség és álmodozás. Tehát rajzoljunk egy bárányt? (Antoine Saint-Exupéry, A kis herceg, 1943) Mint minden évben, a bábszínházi világnapnak is van egy témája: a robot, az anyag természete, a báb, aki már nem csak báb, hanem bábos is, a kettős, aki valójában soha nem kettős, a tárgy, amely témává válik, a gesztus, amelyből a horizont, a táj, amelyből pillangó lesz, a virág, amelyből arc lesz. Ez a javaslat őrült, nyugtalanító és éppoly kihívást jelentő, mint amilyen érdekfeszítő. Olyan kortárs, mint amilyen ősi. A bábművészet szívének legmélyén rejlik, mint minden kreativitás elsődleges költői szándéka. A mesterség mindig sokkal több, mint a mesterség. Az örökkévalóság, mindig egy újabb örökkévalóság lesz egy időre, mert az örökkévalóság minden pillanatban változik. És hihetetlen módon a jövő megváltoztatja a múltat és az emlékek örökkévalóságát, így mindig álmodhatunk.

Dimitri Jageneau
Az UNIMA International főtitkára

© Fénykép Dasha Knerova a prágai Divadlo B iOtesánek című előadásából . Forrás: JEM
Festival Brussels 2024.

Linda Blanchet: Sírni egy robot halála miatt

2017-ben, miközben a következő előadásom témáját kutattam és sokat olvastam, szívügyemmé
vált a mesterséges intelligencia. Aztán felfedeztem a hírt: 2014 nyarán a Frauke Zeller és David
Harris Smith által Torontóban tervezett hitchBot, az emberek és a gépek kapcsolatának
tanulmányozására tervezett autóstoppos robot egyedül utazott át Kanada keleti partjáról a
nyugati partra. Csupán egy kezdetleges chatbottal és egy – az empátia kiváltásának céljából
tervezett – humanoid testtel felvértezve. Útját úgy dokumentálta, hogy 20 percenként
automatikusan fényképeket készített. 26 nap alatt 10 000 kilométert tett meg, és elérte Victoriát,
ahol hősként fogadta a diadalmas tömeg. A kísérlet által feltett kérdés: Bízhatnak-e a robotok
az emberekben? 2015-ben a hitchBot egy második útra indult: az Egyesült Államokon át,
Salemtől San Franciscóig. Néhány nap múlva azonban Philadelphiában megszakadt az útja.
Feldarabolva, fej nélkül találták meg az út szélén, a lehullott levelek között. Ez a tragikus vég
mély érzelmeket váltott ki világszerte. Az újságírók, a rajongók és a gyerekek egyaránt
haragjukat és szomorúságukat fejezték ki. Túlzottnak, ugyanakkor lenyűgözőnek tűnt
számomra ez az együttérzés: miért sírnék egy robot „halála” miatt? Milyen kapcsolatok jöttek
létre az emberek és a hitchBot között? Mit árul el rólunk ez a mély érzelem egy mesterséges
lény iránt?
A Killing Robots című, 2019-ben készült előadásomhoz ennek a robotgyilkosságnak a
vizsgálatát tűztem ki célul. Interjút készítettem azokkal az emberekkel, akik találkoztak vele,
visszakerestem a hatalmas amerikai tájon tett utazásának egy részét, és áttanulmányoztam az
általa készített 10 000 fényképet. Az alkotókkal, Frauke Zellerrel és David Smith-szel, valamint
Jean-Pierre Merlet-vel az INRIA-tól együtt dolgoztam egy robotszínész megtervezésén:
elkészült a hitchBot majdnem tökéletes frankofón mása. Azt szerettem volna elérni, hogy a
csapat és jómagam is megtapasztalhassuk a kapcsolatot egy robottal, hogy jobban megértsük
az Amerikában kialakult kapcsolatokat.
Az eredetihez hasonlóan a 6 éves gyerek méretű robotszínészünk is olcsó anyagokból készült:
vízinudli (flexibilis polifoam cső) a karoknak és lábaknak, vödör a testnek, 4 LED panel pedig
az örökké mosolygó, animált archoz. A színpadot illetően elhatároztam, hogy legyen egyfajta
„autonómiája”, amivel meglephet minket. Úgy gondoltam, hogy így kevésbé lesz tárgy
számunkra. A testét szenzorokkal és Lidarral (saját jelforrással rendelkező, aktív távérzékelési
rendszer) láttuk el, ami lehetővé tette, hogy a többi szereplő közelségétől függően animálja arcát

és testét. A hitchBothoz hasonlóan felszereltük egy chatbottal. Az eredetivel ellentétben, amely
a beszélgetés örök jelenében maradt, robotunk már egyfajta memóriával rendelkezett, lehetővé
téve, hogy emlékezzen a beszélgetésben elhangzottakra és élőben „improvizáljon” a
szereplőkkel.
A próbák során észrevettem, hogy a beszéd megjelenése alaposan megváltoztatta a csapat
viszonyát a robothoz. Volt, aki idegesítőnek találta a folyamatos közbeavatkozást, míg mások
kedélyessége és törékenysége miatt rendkívül meghatónak találták. Azon kaptam magam, hogy
szorosan figyelemmel kísérem, hogy az egyes emberek mit próbálnak megtanítani, különösen
azért, mert iskolai közönség előtt kellett fellépnie. Meghatódtunk, amikor megismételte az
egyik mondatunkat, de kényelmetlenül éreztük magunkat, amikor az egyik ember depressziós
hajlamáról vagy egy másik rossz humorérzékéről árulkodott. Mindannyian a szívünkbe zártuk
a magunk módján. Különösen aggódtunk a rendszeres esések miatt, amelyeket a túl nehéz és
ormótlan test okozott.
Előadások során kiderült, hogy bár néha hibázik, de mindig magával ragadó a robotszínész.
Miért éreztünk azonnal együttérzést, amikor a LED-es arca kigyulladt? Ez a nehézkes, nem túl
önálló báb azonban nem tudott cipelés nélkül mozogni, és csak 2018-as mesterséges
intelligenciával volt felszerelve, ami még nem volt meggyőző.
Azt olvastam, hogy az emberi agy mindenhol életet keres. Még akkor is, ha az eget nézzük, egy
arc alakját látjuk a felhőkben. Talán ez a magyarázata annak, hogy miért remegünk, amikor
meglátjuk az amerikai utak végtelenségében elhelyezett HitchBotot, és miért sírunk, amikor
elhagyottan, lehullott levelekkel körülvéve találjuk.

Kedves Marionett(es) Társak!

Nem vagyok bábszínész. Sem bábkészítő. De két projektünkben a robotok bábszerepet
játszanak, és úgy tűnik, ez az oka annak, hogy Zaven Paré megkért, hogy írjam meg ezt a néhány
üdvözlő sort arról, hogyan jöttek létre a robotprojektjeink.
Olyan időket élünk, amikor a bábok hasznos metaforának bizonyulnak számunkra, amikor
megpróbáljuk megérteni, mi mozgat bennünket – ha a bábost egy géppel helyettesítjük.
Legalábbis ez volt az elképzelésünk, amikor elkezdtem beszélgetni Thomas Melle német íróval,
hogy mit jelenthet számára, ha egy hasonmás humanoid robot helyettesíti őt az előadás alatt.
Thomas bipoláris zavarban szenved, ezért nem érzi jól magát, amikor közönség előtt lép fel.
Találkoztunk egy animatronikus mérnökkel, aki egykor valósághű bábokat készített
filmforgatásokhoz (például olyat, amely felrobbant egy akciójelenetben anélkül, hogy bárki is
megsérült volna). A digitális utómunka elterjedése azonban munkanélkülivé tette. Így
beleegyezett, hogy elkészíti Thomas arcának és kezeinek másolatát szilikonból, és 32
szervomotorral animálja. Hozzáadtunk egy felvételt Thomas hangjáról. Az „Uncanny Valley”
című előadásunkban Thomas robot-hasonmása arra reflektál, mit jelent az embert robotra
cserélni, és ezáltal elkerülni a törékeny emberi állapotot. Sok néző arról számolt be, hogy
empátiát érzett a robot iránt, néhányan még azonosulni is képesek voltak vele. Elkezdtek
gondolkodni azon, hogyan programozta őket az a társadalmi környezet, amelyben felnőttek. A
pszichológiai egymásrautaltság szembekerül a szabad akarattal. Klasszikus bábeffektus, de itt
egy géppel reprodukálva – valóban hihetetlen.
A munka elkészítése óta 6 év telt el és az algoritmusok tovább fejlődtek. Napról napra növekszik
körülöttünk a deepfake filmek száma. A „digitális bábozás” egyszerű mesterséggé vált, amely
egy olcsó szoftverrel végrehajtható. Önmagunk online verziói olyan dolgokat tesznek,
amelyeket valójában soha nem tettünk – és még azt is hallhatjuk magunkról, hogy olyasmit

mondunk, amit soha nem mondtunk. Ez késztetett engem és Helgard Haug-ot, Rimini-
Protokoll-társamat, hogy installációt készítsünk a drezdai Bábszínházi Gyűjtemény számára

(2025 júniusáig látható). Az „Alterego Raubkopie” című magával ragadó installáció egyik
termébe a 70 éves Christian Werdin bábkészítőt hívtuk meg, hogy faragjon körtefából egy 60
cm-es kis Elon Musk marionettet. Nem azért, hogy azt mutassuk be, hogy Musk miként fogja
hamarosan zsinóron mozgatni a politikusokat, hanem azért, mert a zsinórokat húzó 15
szervomotor segítségével akartuk őt irányítani. Ezeket a motorokat az Ernst Busch

Előadóművészeti Egyetem bábosztályának segítségével programoztuk. Ez nem csak azoknak a
diákoknak volt örömteli folyamat, akik sajátkészítésű joystick segítségével irányították Musk
különböző testrészeit és rögzítették a mozdulatokat egy animációs számítógépen, amely most
Drezdában 20 percenként újrajátssza a mini-Muskot, hanem revelatív hatású a közönség
számára is, ha láthatja a Chat GPT mögött meghúzódó ötletgazdát és az agyat megszálló
Neuralink-programot, amint elveszti az irányítást saját mozgása felett.
Ha a világot bábszínházként figyeljük meg körülöttünk, segíthet feltárni, hogyan mozgatnak
bennünket a láthatatlan zsinórok.
Minden jót kívánok a következő bábos évhez!

Stefan Kaegi

Színházi Világnapi Üzenet 2025-ben Theodoros TERZOPOULOS-tól
Egy olyan világban, ahol elszegényedett polgárok a virtuális valóság börtöncelláiba
zártan, fullasztó magányukkal körülárkoltan léteznek – vajon meghallja-e a színház a
segélykiáltásokat? Egy olyan világban, ahol totalitárius rendszerek kontrollja és
elnyomása alatt robotokként kell leélni az életet.
Aggasztják vajon a színházat az olvadó jégsapkák, az ökológiai pusztítás, a globális
felmelegedés, a biológiai sokféleség masszív csökkenése, az óceánok
szennyezettsége, az egyre gyakoribb erdőtüzek és a szélsőséges időjárási
jelenségek? Lehetséges, hogy a színház az ökoszisztéma aktív részévé váljon? Sok
éve figyeli már a színház az emberiség bolygónkra gyakorolt hatását, de még mindig
nem tud mit kezdeni ezzel a problémával.
Szorong-e a színház azon, amivé az emberi létezést a 21. század átformálja? Az
állampolgárt manipuláló politikai és gazdasági érdekek, médiahálózatok és
véleményformáló cégek. A közösségi média – még ha meg is megkönnyíti – a
kommunikáció nagy alibije, mert biztosítja a szükséges és biztonságos távolságot a
másik embertől. A másik embertől, a mástól, az idegentől való félelem átható érzése
uralja gondolatainkat és tetteinket.
Működhet-e a színház a különbözőségek együttélésének műhelyeként vérző
traumáink figyelembevétele nélkül?
A vérző trauma arra ösztönöz, hogy rekonstruáljuk a Mítoszt. Heiner Müller szavaival
élve: “A mítosz egy aggregátor, egy gép, amihez mindig új és új gépek
csatlakoztathatók. Addig szállítja az energiát, amíg a növekvő sebesség fel nem
robbantja a kulturális mezőt” – én még a barbárság mezejét is hozzátenném.
Vajon a színház reflektorfénye képes megvilágítani a társadalom traumáit ahelyett,
hogy félrevezető módon önmagára irányítja a figyelmet?
Ezek olyan kérdések, amikre nincs végleges válasz, mert a színház a
megválaszolatlan kérdéseknek köszönhetően létezik és tartja fent magát.

1

Kérdések, melyeket Dionüszosz vetett fel áthaladva szülőházán, az ókori színházon,
és folytatja néma menekülőútját a háború tájain, ma, a Színházi Világnapon.
Nézzünk Dionüszosz, a színház és a mítosz eksztatikus istenének szemébe.
Dionüszosz, aki egyesít múltat, jelent és jövőt, a kétszer született, Zeusz és Szemelé
gyermeke, a fluid identitás kifejezője, nő és férfi, dühös és kedves, fenséges és állati,
az őrület és értelem határán, rend és káosz, élet és halál közt egyensúlyozó
akrobata. Dionüszosz alapvető ontológiai kérdése: “mivégre ez az egész?” – a
kérdés, ami a mítosz gyökerének és az emberi rejtély sokrétű dimenzióinak egyre
mélyebb vizsgálata felé tereli az alkotót.
Új narratív utakra van szükségünk, amelyek célja az emlékezet ápolása és egy új
erkölcsi és politikai felelősség formálása, hogy kiléphessünk a mai középkor sokféle
formát öltő diktatúrájából.

Theodoros Terzopoulos

Magyar fordítás: Németh Nikolett