La Fontaine mesék

Előadás időpontok

Jelenleg az előadás nincs műsoron.
A Vaskakas Bábszínház programját ide kattintva tekintheti meg.

Bemutató: 2014. november 30. 11 óra

Az embert, aki világhírűvé tette a tücsköt és a hangyát, az oroszlánt és a szúnyogot, a hollót és a rókát, meg még vagy három tucat állatot, úgy hívják: Jean de La Fontaine. Meséi a halála óta eltelt több mint három évszázadban mit sem veszítettek népszerűségükből – az egyszerűségükben nagyszerű történetek számos generáció számára szolgáltak szórakoztató okulásul. Hogy a francia mester művei ma is mosolyt csalnak a nézői arcokra és bogarat ültetnek a nézői fülekbe, arról ki-ki maga bizonyosodhat meg a Vaskakasban – nullától száz éves korig és még azon túl is. Előadásunkban nyolc La Fontaine-történet elevenedik meg – a legkülönfélébb bábtechnikákkal, a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves bábrendező szakos hallgatóinak rendezésében.

Tervező: Boráros Szilárd
Mozgás: Fejes Kitty
Konzulensek: Csató Kata, Nánay István
Rendezők: Lázár Helga, Markó Róbert, Szenteczki Zita, Szilágyi Bálint, Varsányi Péter
Vezető rendező: Tengely Gábor
Osztályvezető tanárok: Csató Kata, Csizmadia Tibor
 

Játsszák: Bora LeventeFőglein FruzsinaGergely Rozália, Horváth MárkKocsis Rozi Blattner Géza-díjasNagy PetraRab Viki, Szúkenyik Tamás, Vitányi-Juhász István

Az előadásban szereplő mesék:
Az oroszlán meg a szúnyog
A pávatollakkal ékeskedő szarka
A felfuvalkodott béka
A két galamb  
A két kecske
Az aranytojást tojó tyúk  
A szúnyogok és a vadász
A tücsök és a hangyák

Az oroszlán meg a szúnyog

„El, undok féreg pusztulj, föld szemetje!”
Az Oroszlán egy nap így harsogott,
kergetve Szúnyog lovagot.
De az hadat izent neki, nevetve:
„Ne hidd, királyi címed hogy meghat s elbújok!
Vaskosabb az Ökör tenálad, bősz prücsök,
mégis úgy táncol ám, ahogy én fütyülök!”
S alig hogy kiejtette ezt a szót,
már fújja is a riadót, kürtös meg harcos egymaga.
Hozzáfog – kényelmes csata –
az Oroszlánnak szépen-lassan nyakába szúr…
Majd beleőrül a nagyúr!
Tajtékzik, szeme villám, jaj, mindjárt öldököl!
Ordít, hogy reszket ég s föld… Ki-ki rejtekbe fut…
S ezt a riadást, ezt az iszonyút egy csöpp
Szúnyog idézte föl!
Meglepi száz helyütt e torz, kicsiny bögöly:
hol hátát sebzi meg, hol künn a szája szélét,
hol legbelül az orra mélyét…
Az Oroszlán haragja már tetőpontra hágott,
s bősz ellensége győz, a láthatatlan s vihog!
A gyötrött állat egy-vér; már se karom, se fog,
amely ne bontana újabb friss vérvirágot,
az Oroszlán magát úgy tépi s a sűrű
farokcsapásoktól lágyéka csupa folt;
veri az ártatlan levegőt… szörnyű düh lankasztja,
odavan: már-már holttá omolt.
S a féreg – elvonul a harc babéraival…
Előbb ostromra fújt, most győzelmet rivall, –
de amint száll s győzelmét trombitálja,
útjába akad ím egy pók lese, – ott éri őt utól halála…

Hogy minket mire oktat e mese?
Kettőre tán: egy az, hogy legkisebb ellenségünk
olykor legtöbbet árthat nekünk;
a másik: nagy veszélyt kerül el valaki –
s egy semmiség: nyakát szegi!

Vikár Béla fordítása

A pávatollakkal ékeskedő szarka

Vedlett a páva; tollát egy Szarka összeszedte
s gyöngyen magára vette.
Sétál fel és alá a csudás pávák között:
„Ki a legény, ha én nem?” – ekként gőgösködött.
De nyomban leálcázzák, kinézik; van parázs gúny,
sipogás, kacaj, tépázó ugratás;
a pávaurak csőre jól oda-odakap.
A Szarka hazaillan, ott sincs különb hatás.
Csak ilyen biztatást hall: „Odakünn tágasabb!”
Oly szarka mint ez itt, sok kétlábú van ám,
aki mások letett mezét magára szerzi
s akit mink „plagizátor” néven szoktunk nevezni.
De csitt” Bántani őket dehogy bántanám; nem mesterségem az ilyesmi.

Vikár Béla fordítása

A felfuvalkodott béka

Egy Béka lát egy ökröt
és nagy testét szörnyen megcsodálja.
S mivel maga csak tyúktojásnyi
s csupán rögön tud csúszni-mászni,
elfogja bősz irigykedés.
Magát fölfújja. Puffad. Erőlködik zihálva,
hogy az ökör nagyságát érje el.
„Öcsém – azt mondja – jól figyelj,
elég-e már? Felelj. Már most vele fölérek?”
– „Korántse.”
– „Hát most?”
– „Mégse.”
- „Most pedig?”
– „Közel se jársz még.” – A nyomorult féreg
addig pöffeszkedik,
hogy végre is megpukkad. E világban
ilyen balgákból roppant sokaság van:
a polgár főúri lakban terpeszkedik,
pötty fejedelmecskéknek követ kell, és a márki
úgy véli, néki apród jár ki.

Vikár Béla fordítása

A két galamb

Egy gerlepár egymást szerette;
az egyik, unva otthonát,
nagy bolondul fejébe vette,
hogy a világnak nekivág.
A másik szólt: „Mit is cselekszel?
Mi lesz, magában, kedveseddel?
A válásnál nincs iszonyúbb:
kegyetlen, nem neked! Hacsak a vészes út
sok fáradalma, gondja, kínja
heveskedésed nem csitítja.
Legalább az idő fordulna már s kinyílna!
Várd meg a langy szelet: mi űz? épp jelet ad
a holló, hogy veszély környez egy madarat!
Másra se gondolok, mint balesetre, vészre,
sólyomra, lépre. Jaj! Szólok: itt a vihar,
megkapta-é, amit akar testvérkém?
Van-e étke, fészke?"
Megindította e beszéd
oktalan utazónk szívét,
de látni-szomjazó, nyugtalan vére sodra
felülkerekedett, és szólt: „Mért könnyezel?
Alig három nap, és itt leszek megnyugodva;
s mesélem hamarost, betűt se hagyok el,
kalandom a testvér-galambnak;
mulattatód leszek. Ki nem lát semmit, annak
nincs mit mondania. Sok-sok történetem,
meglásd, majd örömödre szolgál.
Elmondom: itt-meg-itt ez-s-ez történt velem,
s már azt hiszed: tanúja voltál."
Ezzel búcsúztak el, mindkettő könnyezett.
Elszállt az utazó; és lám, egy sűrü felleg
arra késztette, hogy keressen menhelyet.
Egy fa kínálkozott csupán, s oly lombja-vedlett,
hogy csúnyán tépte a vihar a rejtezettet.
Majd kiderült az ég, s ő fázva, dermedőn,
átázott tollait így-úgy megszárogatva,
szétöntött gabonát vett észre a mezőn,
s ott egy galambot is; a vágya elragadta,
odaszállt, s fogva volt; a búza csak burok,
benn csali csapda várt: hurok.
De eves volt a szál, így lábbal, szárnycsapással és
csőrrel végül is széttépte a madár.
Pár tolla ott veszett; de jő rosszabb halál:
egy karmos keselyű kegyetlen arra szárnyal,
ő meg, szegény, olyan a fityegő fonállal,
vonszolva a hurok végét, mely ráragadt,
akár egy szökött gályarab.
A keselyű reácsapott, mikor az égből
egy széttárt szárnyu sas nagy hirtelen elé tör.
Gerlénknek hasznos a ragadozó-viszály,
eliszkolt s egy kopott viskónál földre lankadt,
remélve, hogy szökése már végét veti a sok kalandnak.
De egy komisz kölyök (kegyetlen a gyerek)
szegény boldogtalant úgy parittyázta meg,
hogy majd belehalt az ütésbe,
és átkozva kíváncsi szellemét,
vonszolva szárnyát, lábfejét,
félig sántán és alig élve,
az úton, mely hazavezet,
toronyiránt megérkezett,
úgy-ahogy – több baj nem is érte.
Lám, újra egy a pár; ki-ki ítélje meg,
hogy váltják kínjukat tömérdek szerelemre.

Utazni vágytok-e, boldog szerelmesek?
Ne szálljatok sohase messze!
Egymásnak legyetek mindig egész világ,
szüntelen új, gyönyörű, tág,
a többi semmiség, de minden az a két szív.
Szerettem hajdanán, s nem volt drágább nekem
a Louvre minden kincse sem,
s a fényes égi bolt, az óriási kék ív,
mint az a rét, mint az a föld,
hol gyönge lába járt, hol szeme tündökölt
az ifjú, szép pásztorleánynak,
kihez szolgálatra igáztak
az első eskü-szók s a vágy s a vér heve.
Vajon a régi perc, jaj, visszatérhet-e?
Vajon a drága lánc, s a bűvölet vele
zajongó lelkemet többé sohase kötné?
Nem érzem soha már a vonzó, régi bájt?
Gyúlhat-e még szívem? Vagy most már soha többé?
Szerelmes szép időm lejárt?

Nemes Nagy Ágnes fordítása

A két kecske

Mióta Kecske csak legel,
Szabadságra tör lelke, mely
Szerencsét készteti próbálni: útra kelnek,
Míg olyan legelőre lelnek,
Ahol nem járnak emberek.
És ha találnak egy vad, úttalan helyet,
Sziklát s hegyet, amely mély szakadékba görbed,
Furcsa szeszélyük ott sétáltatják e hölgyek.
Nincs e kapaszkodó állatnak semmit gát.
Nos, függetlenítve magát
Két Kecske, szép hótiszta fajta,
Elhagyta mezejét, ez itt, az meg amott,
S próba-szerencse, épp egymásnak baktatott.
Útjukat állta egy patak; kis bürü rajta,
Melyen, ha szembe tart, talán elférne épp
Két menyét.
Egyébként medre mély, s rohan az ár sebest:
Megriadhatna két amazonunk. Hiába!
Az egyik ráveti első lábát a fára,
S ugyanígy tenni a másik dáma se rest.

Épp úgy tűnik nekem, mintha Lajos, a nagy
S vele Negyedik Fülöp lépne
A Tanácskozás Szigetére.
Lépésről lépésre haladt
Fejét leszegve a két delnő,
S mert rátarti volt mind a kettő,
A palló közepén mindegyik elakadt
S egyik se tágított. Volt is okuk a gőgre:
Mindkettőnek akadt – mondták – egy-egy nagy őse,
Ezé egy bizonyos híres Kecske, melyet
Polifémosz adott hajdan Galáteának,
Azé Amaltea, magának
Juppiternek adott tejet.
Egy sem hátrált; együtt nyílt meg nekik a hullám:
Mindkettő a vízbe esett.
Nem ritkasáság ez az eset A szerencse kalandos útján.

Rónay György fordítása

Az aranytojást tojó tyúk

Mindent veszít a fösvény, mindent akarva nyerni,
nem kell egyéb bizonyság erre semmi,
csupán a Tyúk, amely – olvassuk a mesében –
aranytojást tojt, mindennap egyet.
„E tyúkban – Kapcsi úr így szólt – nagy kincs
lehet!”
S megöli, bontja föl, s most látja: olyan éppen
mint közönségeset tojó tyúk… Ő tehát
szép kincsétől maga fosztotta meg magát.

Szép lecke a kapori hadnak!
Újabb időben itt elég sűrűn akadnak,
kik megszegényszenek estétől reggelig,
mert gazdagságukban még több kellett nekik.

Vikár Béla fordítása

 

50 perc

Előadás ajánló

Színház adatai

Vaskakas Bábszínház 9022 Győr, Czuczor Gergely utca 17. Tel.: 96/512-690 vaskakas(kukac)vaskakas(pont)hu
 
Nyitvatartás:
hétfőtől péntekig 9-18 óráig, valamint az előadások kezdete előtt egy órával

h k s c p s v
 
 
 
1
 
2
 
3
 
4
 
5
 
6
 
7
 
8
 
9
 
10
 
11
 
12
 
13
 
14
 
15
 
16
 
17
 
18
 
19
 
20
 
21
 
22
 
23
 
24
 
25
 
26
 
27
 
28
 
29
 
30
 
 
 
Kakashíradó