La Fontaine mesék

Bemutató: 2018. szeptember 13., Kuopio, Finnország

Az embert, aki világhírűvé tette a tücsköt és a hangyát, az oroszlánt és a szúnyogot, a hollót és a rókát, meg még vagy három tucat állatot, úgy hívják: Jean de La Fontaine. Meséi a halála óta eltelt több mint három évszázadban mit sem veszítettek népszerűségükből – az egyszerűségükben nagyszerű történetek számos generáció számára szolgáltak szórakoztató okulásul.
Hogy a francia mester művei ma is mosolyt csalnak a nézői arcokra és bogarat ültetnek a nézői fülekbe, arról ki-ki maga bizonyosodhat meg a Vaskakasban – nullától száz éves korig és még azon túl is. Előadásunkban nyolc La Fontaine-történet elevenedik meg – a legkülönfélébb bábtechnikákkal.

Tervező: Boráros Szilárd
Mozgás: Fejes Kitty
Rendező: Markó Róbert

Játsszák: Bora Levente,  Főglein Fruzsina, Gergely Rozália, Horváth Márk, Kocsis Rozi Blattner Géza-díjas, Nagy Petra, Rab Viki, Szúkenyik Tamás, Vitányi-Juhász István

Külön köszönet: Lázár Helga, Szenteczki Zita, Szilágyi Bálint, Varsányi Péter

Az előadásban szereplő mesék:
Az oroszlán meg a szúnyog
A pávatollakkal ékeskedő szarka
A felfuvalkodott béka
A két galamb  
A két kecske
Az aranytojást tojó tyúk  
A szúnyogok és a vadász
A tücsök és a hangyák

Az oroszlán meg a szúnyog

„El, undok féreg pusztulj, föld szemetje!”
Az Oroszlán egy nap így harsogott,
kergetve Szúnyog lovagot.
De az hadat izent neki, nevetve:
„Ne hidd, királyi címed hogy meghat s elbújok!
Vaskosabb az Ökör tenálad, bősz prücsök,
mégis úgy táncol ám, ahogy én fütyülök!”
S alig hogy kiejtette ezt a szót,
már fújja is a riadót, kürtös meg harcos egymaga.
Hozzáfog – kényelmes csata –
az Oroszlánnak szépen-lassan nyakába szúr…
Majd beleőrül a nagyúr!
Tajtékzik, szeme villám, jaj, mindjárt öldököl!
Ordít, hogy reszket ég s föld… Ki-ki rejtekbe fut…
S ezt a riadást, ezt az iszonyút egy csöpp
Szúnyog idézte föl!
Meglepi száz helyütt e torz, kicsiny bögöly:
hol hátát sebzi meg, hol künn a szája szélét,
hol legbelül az orra mélyét…
Az Oroszlán haragja már tetőpontra hágott,
s bősz ellensége győz, a láthatatlan s vihog!
A gyötrött állat egy-vér; már se karom, se fog,
amely ne bontana újabb friss vérvirágot,
az Oroszlán magát úgy tépi s a sűrű
farokcsapásoktól lágyéka csupa folt;
veri az ártatlan levegőt… szörnyű düh lankasztja,
odavan: már-már holttá omolt.
S a féreg – elvonul a harc babéraival…
Előbb ostromra fújt, most győzelmet rivall, –
de amint száll s győzelmét trombitálja,
útjába akad ím egy pók lese, – ott éri őt utól halála…

Hogy minket mire oktat e mese?
Kettőre tán: egy az, hogy legkisebb ellenségünk
olykor legtöbbet árthat nekünk;
a másik: nagy veszélyt kerül el valaki –
s egy semmiség: nyakát szegi!

Vikár Béla fordítása

A pávatollakkal ékeskedő szarka

Vedlett a páva; tollát egy Szarka összeszedte
s gyöngyen magára vette.
Sétál fel és alá a csudás pávák között:
„Ki a legény, ha én nem?” – ekként gőgösködött.
De nyomban leálcázzák, kinézik; van parázs gúny,
sipogás, kacaj, tépázó ugratás;
a pávaurak csőre jól oda-odakap.
A Szarka hazaillan, ott sincs különb hatás.
Csak ilyen biztatást hall: „Odakünn tágasabb!”
Oly szarka mint ez itt, sok kétlábú van ám,
aki mások letett mezét magára szerzi
s akit mink „plagizátor” néven szoktunk nevezni.
De csitt” Bántani őket dehogy bántanám; nem mesterségem az ilyesmi.

Vikár Béla fordítása

A felfuvalkodott béka

Egy Béka lát egy ökröt
és nagy testét szörnyen megcsodálja.
S mivel maga csak tyúktojásnyi
s csupán rögön tud csúszni-mászni,
elfogja bősz irigykedés.
Magát fölfújja. Puffad. Erőlködik zihálva,
hogy az ökör nagyságát érje el.
„Öcsém – azt mondja – jól figyelj,
elég-e már? Felelj. Már most vele fölérek?”
– „Korántse.”
– „Hát most?”
– „Mégse.”
- „Most pedig?”
– „Közel se jársz még.” – A nyomorult féreg
addig pöffeszkedik,
hogy végre is megpukkad. E világban
ilyen balgákból roppant sokaság van:
a polgár főúri lakban terpeszkedik,
pötty fejedelmecskéknek követ kell, és a márki
úgy véli, néki apród jár ki.

Vikár Béla fordítása

A két galamb

Egy gerlepár egymást szerette;
az egyik, unva otthonát,
nagy bolondul fejébe vette,
hogy a világnak nekivág.
A másik szólt: „Mit is cselekszel?
Mi lesz, magában, kedveseddel?
A válásnál nincs iszonyúbb:
kegyetlen, nem neked! Hacsak a vészes út
sok fáradalma, gondja, kínja
heveskedésed nem csitítja.
Legalább az idő fordulna már s kinyílna!
Várd meg a langy szelet: mi űz? épp jelet ad
a holló, hogy veszély környez egy madarat!
Másra se gondolok, mint balesetre, vészre,
sólyomra, lépre. Jaj! Szólok: itt a vihar,
megkapta-é, amit akar testvérkém?
Van-e étke, fészke?"
Megindította e beszéd
oktalan utazónk szívét,
de látni-szomjazó, nyugtalan vére sodra
felülkerekedett, és szólt: „Mért könnyezel?
Alig három nap, és itt leszek megnyugodva;
s mesélem hamarost, betűt se hagyok el,
kalandom a testvér-galambnak;
mulattatód leszek. Ki nem lát semmit, annak
nincs mit mondania. Sok-sok történetem,
meglásd, majd örömödre szolgál.
Elmondom: itt-meg-itt ez-s-ez történt velem,
s már azt hiszed: tanúja voltál."
Ezzel búcsúztak el, mindkettő könnyezett.
Elszállt az utazó; és lám, egy sűrü felleg
arra késztette, hogy keressen menhelyet.
Egy fa kínálkozott csupán, s oly lombja-vedlett,
hogy csúnyán tépte a vihar a rejtezettet.
Majd kiderült az ég, s ő fázva, dermedőn,
átázott tollait így-úgy megszárogatva,
szétöntött gabonát vett észre a mezőn,
s ott egy galambot is; a vágya elragadta,
odaszállt, s fogva volt; a búza csak burok,
benn csali csapda várt: hurok.
De eves volt a szál, így lábbal, szárnycsapással és
csőrrel végül is széttépte a madár.
Pár tolla ott veszett; de jő rosszabb halál:
egy karmos keselyű kegyetlen arra szárnyal,
ő meg, szegény, olyan a fityegő fonállal,
vonszolva a hurok végét, mely ráragadt,
akár egy szökött gályarab.
A keselyű reácsapott, mikor az égből
egy széttárt szárnyu sas nagy hirtelen elé tör.
Gerlénknek hasznos a ragadozó-viszály,
eliszkolt s egy kopott viskónál földre lankadt,
remélve, hogy szökése már végét veti a sok kalandnak.
De egy komisz kölyök (kegyetlen a gyerek)
szegény boldogtalant úgy parittyázta meg,
hogy majd belehalt az ütésbe,
és átkozva kíváncsi szellemét,
vonszolva szárnyát, lábfejét,
félig sántán és alig élve,
az úton, mely hazavezet,
toronyiránt megérkezett,
úgy-ahogy – több baj nem is érte.
Lám, újra egy a pár; ki-ki ítélje meg,
hogy váltják kínjukat tömérdek szerelemre.

Utazni vágytok-e, boldog szerelmesek?
Ne szálljatok sohase messze!
Egymásnak legyetek mindig egész világ,
szüntelen új, gyönyörű, tág,
a többi semmiség, de minden az a két szív.
Szerettem hajdanán, s nem volt drágább nekem
a Louvre minden kincse sem,
s a fényes égi bolt, az óriási kék ív,
mint az a rét, mint az a föld,
hol gyönge lába járt, hol szeme tündökölt
az ifjú, szép pásztorleánynak,
kihez szolgálatra igáztak
az első eskü-szók s a vágy s a vér heve.
Vajon a régi perc, jaj, visszatérhet-e?
Vajon a drága lánc, s a bűvölet vele
zajongó lelkemet többé sohase kötné?
Nem érzem soha már a vonzó, régi bájt?
Gyúlhat-e még szívem? Vagy most már soha többé?
Szerelmes szép időm lejárt?

Nemes Nagy Ágnes fordítása

A két kecske

Mióta Kecske csak legel,
Szabadságra tör lelke, mely
Szerencsét készteti próbálni: útra kelnek,
Míg olyan legelőre lelnek,
Ahol nem járnak emberek.
És ha találnak egy vad, úttalan helyet,
Sziklát s hegyet, amely mély szakadékba görbed,
Furcsa szeszélyük ott sétáltatják e hölgyek.
Nincs e kapaszkodó állatnak semmit gát.
Nos, függetlenítve magát
Két Kecske, szép hótiszta fajta,
Elhagyta mezejét, ez itt, az meg amott,
S próba-szerencse, épp egymásnak baktatott.
Útjukat állta egy patak; kis bürü rajta,
Melyen, ha szembe tart, talán elférne épp
Két menyét.
Egyébként medre mély, s rohan az ár sebest:
Megriadhatna két amazonunk. Hiába!
Az egyik ráveti első lábát a fára,
S ugyanígy tenni a másik dáma se rest.

Épp úgy tűnik nekem, mintha Lajos, a nagy
S vele Negyedik Fülöp lépne
A Tanácskozás Szigetére.
Lépésről lépésre haladt
Fejét leszegve a két delnő,
S mert rátarti volt mind a kettő,
A palló közepén mindegyik elakadt
S egyik se tágított. Volt is okuk a gőgre:
Mindkettőnek akadt – mondták – egy-egy nagy őse,
Ezé egy bizonyos híres Kecske, melyet
Polifémosz adott hajdan Galáteának,
Azé Amaltea, magának
Juppiternek adott tejet.
Egy sem hátrált; együtt nyílt meg nekik a hullám:
Mindkettő a vízbe esett.
Nem ritkasáság ez az eset A szerencse kalandos útján.

Rónay György fordítása

Az aranytojást tojó tyúk

Mindent veszít a fösvény, mindent akarva nyerni,
nem kell egyéb bizonyság erre semmi,
csupán a Tyúk, amely – olvassuk a mesében –
aranytojást tojt, mindennap egyet.
„E tyúkban – Kapcsi úr így szólt – nagy kincs
lehet!”
S megöli, bontja föl, s most látja: olyan éppen
mint közönségeset tojó tyúk… Ő tehát
szép kincsétől maga fosztotta meg magát.

Szép lecke a kapori hadnak!
Újabb időben itt elég sűrűn akadnak,
kik megszegényszenek estétől reggelig,
mert gazdagságukban még több kellett nekik.

Vikár Béla fordítása